fbpx
Szupererő(i)m

Szupererő(i)m

2014 szeptemberében nem sokat tudtam arról, hogy mi fog történni, ha belevágok a fotózásba. Akkor már hosszú évek óta – és hosszú évek kihagyásával – fotózgattam, de igazából ekkor kezdtem komolyan venni.

Egyik este, éppen a nagy útkeresésben (“mindenképpenönállólábonkellállnomésfolytatniavállalkozóéletmódot, demiérdekelmindentúlsokminden”) vetette fel akkor már legalább ötvenedszer édesapám, hogy vágjak bele, kitanít rendesen, az alapokat már tudom, hiszen ebben nőttem fel. Legyek fotós. Érzékem van hozzá (ezt mindenki tudta rajtam kívül), megadja a vállalkozói létet, ami nekem alapfeltétel volt.
Jó, legyen, belevágok.
Másnap reggel egy ismerősöm kiírta a Facebook-oldalára, hogy a második babáját várja, szeretne pocakos képeket, valaki lefényképezné-e. Rögtön írtam is neki, hogy én már legalább  4 órája fotós vagyok, örömmel elvállalom. Viccet félretéve (igazából nem vicc, tényleg valami ilyesmit írtam), megbeszéltük, hogy még tanonc vagyok, de ha neki megfelel, én örömmel gyakorolnék rajta. Pár nap múlva találkoztunk és megtörtént az első családi fotózásom.

Olyan érdekes, hogy egy percig sem volt kérdés, hogy miket és hogyan fogom fotózni őket.
Volt a fejemben pár beállítás, hogy mindenképpen ellenfényes képeket is szeretnék (azért ez elég bátor húzás volt a részemről, mert technikailag nagyon nem könnyű jól megoldani, de hogy nem véletlenül jött ez az igényem akkor, bizonyítja, hogy erről azóta sem szoktam le és azóta is tanulom és gyakorlom, hogy a tökélyre fejlesszem).

A fotózás után alig bírtam hazamenni, olyan fáradt voltam. Napokig szenvedtem (tényleg szenvedés volt minden perce) az utómunkával, nagyjából 4 teljes verzió van a gépemen a különféle stádiumokról, majd egyszer bemutatom ezt is, elég vicces, hogy hogyan retusáltam akkor és hogyan teszem most. De erről szól a tanulás, igaz?

Életem első családi sorozata, 2014. szeptember 20.

De már akkor, azon az első fotózáson eldőlt, hogy miben leszek jó.

  1. Azt mutatni a képeken, ami van és nem azt, ami lehetne

Sokan dolgoznak olyan szemlélettel, legyen az babafotózás, divatfotózás, esküvő vagy portré, ahol a modell csak “kellék” a képen és nem a főszereplő. A főszerelő az a koncepció, amit a fotós kitalál: extrém sminkek, kitekert beállítások, különleges fényhasználat vagy kellékek használata.
Ezt sosem értettem, mert számomra a fényképezés minden másnál erősebben szól egyetlen dologról: arról, ami van. Azt megmutatni, ahogy egy pici újszülött rásimul az apukájára, pelushegyek és szanaszét hagyott cumik között. Ahogy az édesanyja próbálja ringatással vagy cicin elaltatni. Ezt szeretném megmutatni, nem azt, ahogy a háttérben a fotós mindenféle – egyébként nagy ötletes – trükkökkel elaltatja a babát, majd különböző kellékek használatával egy gyönyörű, ámde az én szememben személytelen fotót készít a picurról.

2. A helyszínből kihozni a legjobbat

Ezt a szupererőt is azonnal megkaptam a kamerával együtt, habár két évbe telt, mire erre rájöttem és tudatosítottam magamban. Két évbe telt, mire rájöttem, hogy miután hosszú emaileket váltunk a családjaimmal a lehetséges helyszínekről, mégis néhány méteren belül mozgunk csak. És mivel számomra a figyelem úgyis a családokon és a köztük lévő köteléken van, így a helyszínt csak háttrének használom, de sosem azon van a hangsúly. Más szóval azt is mondhatnám, hogy bárhol képes vagyok megtalálni azt a falfelületet vagy tisztást vagy bokrot, ami tökéletesen kiemeli azt, amit mutatni szeretnék. Ezért tudnak jól működni a beltéri fotózások is: mindegy, milyen az otthonotok, bízzatok bennem, meg fogom találni azokat a helyeket, ahol a legszebb képek születhetnek.

3. Eszközhasználat

Mielőtt belevágtam volna a fotózásba, több a fent leírt rábeszélős alkalmat játszottunk végig édesapámmal. Volt, amikor a kosárkás babafotók riasztottak vissza (“Ez erről szól? Na nem, köszi, soha”), sokszor pedig az a tény, hogy egy fotósnak illik még ott is szakmai újságokat és termékkatalógusokat bújnia, ahová a király is gyalog egyedül jár (kivéve az anyukák, ugye mi pár évig nem egyedül járunk oda sem.) No, engem ez a legkevésbé sem érdekelt, sőt, a mai napig is csak addig érdekel, hogy annyira ismerem a technikai részét, hogy egy általam szükségesnek vélt szakmai színvonalat tudjak hozni. De én azt vallom: egy kép nem attól lesz jó, hogy technikailag tökéletes. Mindegy, mivel készíted. Mert attól lesz jó, attól lesz jó ránézni, és attól fogják azt mondani a családok, ügyfelek, hogy tele van élettel, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy jó képet csak jó géppel és a szabályok merev betartásával tudunk készíteni. Hanem hogy valahogy máshogy látsz. A szíveddel, és nem a gépeddel.
Éppen ezért nincs milliókból felszerelt műtermem, nincs 20 objektívem és 3 vázam. Egy vázam van, amit apukámtól vásároltam kölcsönre. Olyan nekem ez a váz, mint egy öregedő, drága, édes, hűséges kutya, aki tudja, hogy vannak nála sokkal fiatalabb és szuperebb képességekkel ellátott társai, de a szíve hatalmas és tökéletesen kiszolgál (A kiskutyámat Canon 5D MkII-nek hívják, azóta a Canon a IV-es szériát is kihozta. Jobb fotós lennék egy 1.2 millió forintos vázzal? Technikailag biztos jobb képeim lennének. Több szív, több élet lenne a képeimben? Biztos hogy nem.).  Két objektívem van, az egyik egy profi objektív (Canon EF 24-105mm f/4L), na erre mondom, hogy minimális színvonalat tudnia kell, pedig aztán ő sem egy csúcsdarab. A másik egy nagyon olcsó, nagyon régi és semmiképpen sem csúcs objektív (Canon EF 50mm f/1.8). Ennek szegénynek szó szerint a bele is kivan, csak automata fókuszt tud, mert egyszercsak leesett az a gombja, megszereltük (duct tape for president), működik és csodálatos képeket csinálok vele.
Ritkán használok állványokat, de azok is legalább húszéves darabok, a vakujaim sem éppen mai gyerekek.
Tökéletesen kiszolgálnak és ki tudom használni őket még úgy is, ha nem éppen aznap nem hajlandóak jól működni.
Gyerekkorom óta megvan az a képességem, hogy a rendelkezésre álló eszközökből kihozom a legjobbat. Nincs vízszintesbe fordítható százezer forintos Manfrotto állványom, akkor a meglévő állványomat lefektetem egy asztalra, felpolcolom és kész is a szerkezet.

2015. február

4. Fénylátás

Ezt azért nem mondanám szupererőnek, ez minden fotós alapvető képessége kellene, hogy legyen. Szeretem figyelni magamon, hogy fotózás közben mintha valami szuper okosszemüveggé válnék, fényben és árnyékban látom a helyet, látlak benneteket benne, látom a már elkészülő képet. Imádok a fénnyel szemben állni (olyan érdekes volt a személyiségfejlődésem szempontjából is meglátni ennek az átvitt értelmét és annak a fontosságát…), játszani a tükröződésekkel, az árnyékokkal,  keresni a kósza fénysugarakat.

Családi fotózás

2016. augusztus

És neked mi a szupererőd? :)

2017. április

 

Szeretnéd az ehhez hasonló cikkeket megkapni emailen, sok más okossággal, akciókkal, kampányokkal együtt? Iratkozz fel a hírlevélre! 

Aznap én voltam Az Ember

Aznap én voltam Az Ember

Mikor Saci felkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem Az Ember történeteihez elkészíteni a fotókat, nem is gondolkoztam, hogy igent mondjak-e, olyan biztos voltam benne, hogy nekem azon az ajtón be kell mennem. És milyen jól tettem! Még mindig friss az élmény, de máris milyen sok csodálatos embert ismertem meg, annyi  de annyi izgalmas gondolat, annyi érdekes világ, olyan szépséges emberek. Mindig ilyenkor azt kívánom, bárcsak mindenki ott lehetne, bárcsak mindenki részt vehetne ezekben a különleges találkozásokban, érezni az az izgalmas levegőt, hallgatni a különlegesebbnél különlegesebb történeteket. Pedig mindenki azt hiszi ám, hogy az ő története pedig nem is érdekes. Ó pedig mindenki, és mennyire! Köszönöm a lehetőséget, hogy részt vehetek ebben a különleges kezdeményezésben, köszönöm, hogy én is elmondhattam.

“Nem tudok mást mutatni, máshogy írni, máshogy kommunikálni, mint aki én vagyok. Ezt érezhetitek a képeimen. Most sem fogok mást mondani, vagy mutatni…

A tavalyi év erősen térdre kényszerített.

Örülök, hogy megtörtént, örülök, hogy most már kifelé tartva az akkor elkezdődött folyamatokból, tudok írni róla. Tudok írni arról, hogyan borult fel gyakorlatilag egyik óráról a másikra az egész világképem, ugyanis minden, amiről azt hittem, hogy az a normális, megkérdőjeleződött. Hogy voltak olyan napok, amikor csak a fejemre húzott takaró alatt bujdokoltam vagy amikor elsírtam magam az utcán, mert elment a troli az orrom előtt.

Szerencsém volt, mert volt erőm ahhoz, hogy addig járjak, amíg a megfelelő segítőket megtaláltam. Hálás vagyok annak a magam köré épített kis csapatnak, akik szakemberekből, barátokból, a családból álltak és a hónom alá nyúltak a legmélyebb pillanatokban. Hálás vagyok a fotózásnak, mert még ezekben a legmélyebb időszakokban is képes voltam „dolgozni”. Akkor és ott mindig megszűnt minden, én megszűntem létezni, csak a szemem és a szívem dolgozott, a kamera tette a dolgát, ott nem voltam én. Illetve éppen ellenkezőleg: pontosan ott voltam én. A búbánat, a fájdalom, az önmarcangolás, a szorongás alatt végig ott voltam. És amikor a kamera a kezembe kerül, akkor leoldódik minden sallang, akkor nem gondolkozom, csak LÉTEZEM. Csak NÉZEK, csak ÉRZEK. Figyelek, veletek nevetek, veletek mozdulok.

Ez a tapasztalás mutatta meg nekem, hogy ÉN valahol igenis ott vagyok. Túl a magamra pakolt felesleges koloncokon. Túl a kételyeken, a mintákon, a szokásokon. Láttam, hogy én igenis VAGYOK.

Az én csodálatos segítőim kísértek végig ezen, kísérték, ahogy hullámoznak bennem a jobb és a nem jobb időszakok. A megfelelő polcra tettük a tapasztalásokat. Most már értem, zsigerileg, mit jelent az, hogy megkeressem azt, ami nekem jó. Hónapokig nem értettem, miért mondják ezt, hiszen úgy tudtam, hogy én márpedig ezt tudom. Nem tudtam!

Jó Kerekerdőn reggel hatkor egy bögre teával a kezemben állni a ködben, és nem gondolni semmire. Nem akarni megoldani semmit, nem akarni egy fél métert sem arrébb menni.

Jó csak úgy jógázni. Anélkül, hogy görcsösen várnám tőle a gyógyulást vagy bármi mást. Nem várok semmit, csak vagyok. Egyik lélegzet a másik után.

Jó a fiammal beszélgetni.

Jó táncolni.

Jó az az izzadós tenyerű érzés, amikor először meglátom a rólatok készült képeket.

Jó ráfeküdni a világom történéseire. Süttetni az arcom vagy a borongós idővel együtt fordulni befelé és írni. Tervezni, alkotni.

Jó figyelni.

És jó ismerkedni magammal.

(Lassan meg is szeretlek.)

Fotó: gálfisaci

Szöveg: szabóági

Eredetileg megjelent Az Ember oldalán, 2017. 04.24-én

2 ÉV

2 ÉV

Két teljes év. 730 nap. Azt mondják, 10 000 órát kell bármely területen eltöltened, mielőtt valaminek a mesterévé válsz. Ettől én még eszméletlen messze vagyok, de nem sietek, köszönöm, a mostban, az éppen itt-ben pont jól vagyok. Annak minden nehézségével, minden akadállyal, minden úthengerrel, ami időről időre végigmegy rajtam. Ez a 2016-os év nem volt könnyű, azt hiszem, a legtöbbünknek nem (helló, tűzmajom éve, vagy ki vagy, már odébbállhatnál), de mégis azt hiszem: minden okkal történt. Mindenből tudtam tanulni, lassan összeáll a kirakós. Janka barátnőmtől tanultam az idén: ezek a nehézségek csak azért vannak, mert a Sors vagy akárki kóstolgat, próbák ezek, hogy elég erősek vagyunk-e, tényleg itt-e a helyünk. Jelentem: itt vagyok és nem tervezek távozni. :)

Szeretek itt lenni. Köztetek, a tizenszázonezersok család közt, akiket megismerhettem vagy a nagyon közeli jövőben meg fogok ismerni.

Családi fotózás

Rengeteg tanulás, próbálkozás, gyakorlás, ötletelés. Tapasztalás, utazás. Nevetés, maszatos kezek, földön hempergés. Izgatott várakozások, mielőtt megismerek egy családot. Hogy milyen lesz a közös rezgésünk, amikből a fotók megszülethetnek. Izgatott várakozás, amikor először átnézem a készített családi fotókat. Izzadó tenyér: vajon tetszik-e nektek. Mosolygó lélek, pirulós öröm, amikor érzem a leveleitekből, mennyire szeretitek a képeket (és ezt nem darabszámban mérjük ám! hanem szavakban, apró tettekben).

Sokszor jut eszembe az az indián tanmese, amikor a törzs egy fiatalja eltöri lábát. Mindenki kesereg, a bölcs azt mondja: Majd meglátjuk! Kiderül, hogy háborút kezdenek a szomszédos törzzsel, a fiú a törött lába miatt otthon tud maradni. Öröm ez mindenkinek, de a bölcs erre is azt mondja: Majd meglátjuk! És így szövi még tovább  a történetet a mese, történnek látszólagos rossz és látszólagos jó események is, de minden mintha valami következő dolognak a kezdete, oka lenne.

Babafotózás, újszülött fotózás

Volt, hogy hónapokig nem volt munkám (ez még az első évben történt). De ha az nincs, nem születik meg a MOMents365 projekt. Abban az időszakban, fél évig, csak portrékat fotóztam. Stúdióban és otthon, a vállalkozó anyuknál is. Szerveztem, közösséget építettem. Hónapokig nem volt egy családi fotózásom sem, de az akkor elkészült portrékból mennyit, de mennyit tanultam! Szakmailag és emberileg is. Mennyi csodálatos embert ismertem meg! Milyen fantasztikus lehetőségek előtt álltam!

Mind, mind apró (vagy éppen hatalmas) lépések voltak, amik idáig, máig elvezettek. És még milyen rengeteg sok tervem van! Egy egész füzet, az én varázslatos kis könyvem telik meg lassan ötletekkel, célokkal, tervekkel, álmokkal. Leírom. Néha már másnap megtörténik, anélkül, hogy tettem volna érte (azért ez mindig nagyon komolyan rémisztő). Néha, csak hónapok múltán, de van, amit január 7-én leírtam és még mindig vár arra a pillanatra, ami az övé, amikor annak a kis csodának éppen meg kell történnie. Tele vagyok amolyan friss szerelmes izgatott várakozással, amikor arra gondolok, hogy milyen sok jó vár még rám.
Amikor arra gondolok, mennyien segítenek az úton. A szüleim, a férjem, a fiam, az egész család kelettől nyugatig, a barátaim: Ági, Petra, Janka, Jutka, Móni, és még milyen sokan egy-egy félmondattal, egy jókor kinyújtott segítő kézzel, egy kedves mosollyal, egy jó szóval (ne higgyétek ám, hogy ezek nem számítanak!)

Két éve átléptem a küszöböt, vakon, tét vagy erőlködés nélkül, kíváncsian. Ahol egy éve voltam, az akkor annyira nem tetszett, fáradt voltam, és hit nélkül, de örülök, hogy úgy volt, mert az a tanulási folyamat erősített meg, ismertetett meg a határaimmal, azzal, hogy mennyi mindenre vagyok képes – főleg, ha jó emberek vannak mellettem.

Most mosolyog a szívem, öröm van bennem. Szeretnék legalább itt vagy még “ittebb” tartani 365 nap múlva, 2017. szeptember 20-án.

“Az élet szép … tenéked magyarázzam?”

Családi fotózás Budapest

Kiállításom volt

Majdnem 5 nap telt el azóta a szombat délelőtt óta, amikor megnyílt életem első fotókiállítása.

(Gondoltam, mostanra majd jönnek a romantikus sorok, a tiszta kép, az érzelmes leírás, mit jelentett ez az egész nekem. De csak nem. Úgy tűnik, még sokkal több időnek kell eltelnie ahhoz, hogy szépen és felülről tudjak írni erről.)

A kiállítás önálló is volt meg nem is. A falon kizárólag az én képeim lógtak. Szám szerint 53 darab. 23 környezeti portré. Olyan vállalkozónőkről, akik otthonról, pici babájuk mellől építették, építik a vállalkozásaikat. Olyan inspiráló nőkről, akik kőkeményen dolgoznak azon, hogy megvalósítsák azt, amit kitűztek maguk elé: a saját vállalkozás működtetését. 30 stúdiófotó: egy nagyon izgalmas kísérlet. A projekt szereplői megfogalmazták azokat a félelemeiket, azokat az ügyeket, amik nekik nap mint nap kihívást jelentenek. Ezt átfogalmaztuk egy pozitív üzenetté. Arról álmodozom, hogy a képeket majd otthon kiteszik a falra és rosszabb napokon erőt ad majd nekik.

Tollár Mónika, kulturális kreatív. *SZERETEMMAGAM*

Tollár Mónika, kulturális kreatív. *SZERETEMMAGAM*

Egy ilyen esemény összehozása azért nem kis meló, még akkor sem, ha olyan nagyszerű segítségem volt, mint Táncsics Jutka és Horváthné Pintér Orsi (Plukkido), az édesapám vagy Békéssy Olga, aki a sajtómegjelenéseinket intézte (21.Század Kommunikáció)

Volt “néhány” sajtómegjelenés az esemény kapcsán, napok teltek el egy-egy lehetőség után, mire leesett a tantusz: a képeimet több százezer ember látta a tv-n keresztül! Hát csoda, hogy nehéz ezt felfogni?

Készülve az RTL Klub 8.08 Minden reggel c. műsorára, át kellett gondolnom, mi mindent adott nekem ez a projekt.

Türelmet. Alázatot. Önbizalmat magamban, a képességeimben, a vállalkozásomban, hogy meg tudom csinálni. Hitet a nőkben, a női közösségekben. Az emberekben és a segítő jószándékban. Barátságokat. Szakmai fejlődést. Türelmet. Erőt. Türelmet. Alázatot. :)

És végtelen hálát érzek mindazok felé, akik ebben a fél évben mellettem álltak, ajándék jógaórákkal támogattak, egy jó szóval, konkért tettekkel, kézzel fogható vagy lelki segítséggel.

Nagy érzelmek dúltak, dúlnak bennem. Sírtam, nevettem, remegtem, öleltem, örültem. De felfogni, felülről, kívülről látni nem volt könnyű. Még szerencse, hogy a lányok gondoskodtak arról, hogy lássam a teendők hegye mögül is. Köszönöm nektek, köszönöm MOMents365!

S_VinkovicsZsuzsi_web

“…annyira emberi és közvetlen volt minden alkalom, amikor fotóztál, hogy soha egy percig nem éreztem, hogy feszengenem kell, vagy hogy nem lehetek önmagam. Hogy ilyen hihetetlen mennyiségű munkát beletettél abba, hogy mindannyian szépnek, értékesnek és szerethetőnek láthassuk magunkat a képeiden keresztül. Hogy elgondolkodtattál egy halom dolog prioritásáról az életemben, önmagamról, és arról, ahogy magammal vagyok. Hogy szembesítettél azzal, hányféle módon vagyunk egyformák és hányféle módon különbözünk. Hogy nem adtad fel akkor sem, amikor majd’ agyonnyomott ez az egész, és hogy minden érzékenységeddel és finom szűrőddel minket emeltél közben. Hogy megálmodtad, és megteremtetted, hogy végigvitted, és megosztottad velünk mindezt! Biztosan tudod, de azt hiszem ezt sosem lehet elégszer hallani, szóval tudd, hogy különleges vagy, izgalmas és vibráló, és legyél nagyon büszke rá, hogy minden törékenységed dacára ekkora köveket mozgattál meg! … Orsi”

A kiállításról készült képeket Szabó Gábor és Jánossy Noémi készítették.

[envira-gallery id=”19944″]