“Teszem a dolgom, közvetítek az égi és a földi között, inspirálok, félmondatot mondok ki, amiből te kinövesztesz egy csodát. “
Olvasom a MOMents történeteit. Könnyedek, kerekek, önazonosak. A magam formáját még keresem. Hosszú mondatokban-e. Messziről-e. Üzletről-e. Gyerekről-e. Maradok a címszavaknál, amik meghatároznak.
A Múlt
Csendes gyerekkor. Lázadó kamaszság, nehéz évek. Fotó, festészet, művészetek, irodalom. Eszembe jut a kérdés, amit az óvodában tettek fel, Ágika, mi leszel, ha nagy leszel. Kozmetikus, divattervező. Tanár. Egyik sem lettem és mindegyik. Eszembe jutnak a jóslatok, amiket az évek alatt kaptam innen-onnan: hogy a feladatom a mások inspirálása. Az utam a közvetítés. Aminek pár éve még nem volt értelme, mára vált valósággá. Már csak nekem kéne megpihennem ebben a szerepben.
A kirakós darabjai szanaszét voltak, harmincpár évbe telik lassan, mire megérkezem ide, ami lassan kezd összeállni a nagy képpé. Most válnak egésszé, egymást kiegészítő és egymás nélkül nem létező darabok Ágivá. Az irodalom. A művészettörténet. A színkör. A kontraposzt. HTML. DSLR. ISO. Reneszánsz. Webshop. A szépség művészete.
Az Út
Azt is csak lassan értem meg, miért volt szükséges a sok küzdelem azzal, hogy hazaérjek önmagamba. Lehet, hogy bármelyik mellékvágányt választottam volna, sikeres lehettem volna a belső harcok nélkül, ha lett volna (lenne) bennem akár csak egy morzsányi hit is: elég vagyok. Képes vagyok. Lehetek én is.
A MOMents által, most értem meg, most fogadom el: lehetek sokféle. Akarhatok szabad lenni a félelmeimtől. Lehetek én is… szerencsés. Nemegyedül. Merhetek álmodni. Hogy elmúlik, hogy jó úton járok. Ha nem? Akkor megyek tovább.
A vállalkozás
Szeretem a magam ritmusát. Szeretem a hajnali csendet, amikor dolgozom. Szeretek csak úgy lógni az interneten, mert innen tanulok, inspirálódom. Apró darabok jönnek, beolvasztom, átalakítom, továbbgondolom. Szeretek magam megküzdeni. Szeretem kimondani: vállalkozó vagyok. Egyéni. Meg női. Meg anya. De a küzdés folytonos, segítséget kell kérnem. Érkeznek a konkrét személyek, kineziológus, coach, tanácsadó barát, más, aki csak meghallgat, vagy ez a projekt és a szereplői, akiktől mennyit tanulok. Jó lesz ez lassan, csak ne lenne ott a folytonos kétség. Csak legalább tudnám úgy hazudni magamnak, hogy elhiggyem: elég vagyok. Jó vagyok.
Jó napom van
Néha olyan a fotózás, mint egy könnyű tánc, libbenünk, értünk, csillog a szemünk, nevetünk, elfáradunk. Az egyenlet soktényezős, mindenen múlik.
Néha olyan, hogy bevillan valami, egyben látom a képet, a jövőt, pontosak a részletek, látom az irányt, az utat. Néha már reggel kilencre megváltom a világot és magamra rakom a szuperhős billogot.
Néha meg nem. Olyankor
Rossz napom van
Ami lehet, eltörik, ami lehet, leesik, megszűnik működni. Köd ül rajtam, nem tudok gondolkodni, nem értek, elvesztem, sűrű az erdő, sok a fa, hol a nap, ami kivezet. Fáradt vagyok ilyenkor. Sírásig, zsibbadásig, fájásig. De mindig tudom, a legmélyebb hitetlenségben, a legerősebb tagadásban és a legkeményebb önsorsrontásban is: elmúlik. Holnap vagy egy hét múlva, de lesz majd még sok olyan, amikor jó…
Festőművész nagyanyám unokája, fotós apám fotós lánya, irodalmár anyám lánya, fiam anyja, férjem felesége. Magyar nyelv és irodalom szakos tanár és esztétika szakos bölcsész. Keresőmarketing specialista. OKJ-s sportoktató és kezdő gerincjóga-oktató.
Jöttek ki a kezem közül mozdulatok a táncban, a rajzban, épült fel sok webshop és weboldal, közvetítettem jógaoktatókat cégeknek, hangos irodalmat a vevőknek, inspirációt talán néhányaknak, hoztam a világra a gyerekem, a MOMents365 projektet. Rajongója a finom ételeknek, a jó boroknak, a sírós filmeknek, a marketingnek, az üzletnek, a jó ötleteknek. Nem értem, hogy áll össze hangokká a zene, otthonná a lakás, nővé a test. Hiszem, hogy vannak nálunk nagyobb erők, hogy van egy kijelölt életfeladatunk. Hiszem az energiák állandóságát és körforgását, hiszek a jóga erejében és szükségességében. Elfogadtam a sokaságomat, a ritmusomat, de nem mindig tudom megbocsátani a hibáimat és a hiányosságaimat, amit évek óta nem töltök be.
Fotózom az arcokat, a mosolyokat, a kis hurkákat, az érintéseket, a fényeket, titkon remélem, hogy néha sikerül apró darab művészetté alakítani a mindennapokat, azt a puszit, amit tegnap is adhattál volna, azt az ölelést, ami holnap is meg fog történni, azt a féltő mozdulatot, amivel két óra múlva újra átöltözteted a babádat. Fotózom, ahogy megérkezel zavarban és hazamész egy picit más nőként. Átadom, megőrzöm neked. Teszem a dolgom, közvetítek az égi és a földi között, inspirálok, félmondatot mondok ki, amiből te kinövesztesz egy csodát.
