Kisbabát vártok. Megszületik, Felnő. Tudod, érzed a zsigereidben: megállítanád az időt. Ezért fotózol magad is.
Felötlik benned az is, de jó lenne, ha egy külső személő is megmutatná, milyenek vagytok most, hogyan éltek, hogyan szerettek. Készüljenek olyan képek, ahol mindannyian rajta vagytok.
Ezért profi fotóst keresel.
Körülnézel, van miből válogatni, Díszletekre bukkansz, jelmezekre, berendezett stúdiókra.
Érzed, hogy te valami mást szeretnél.
Valódibbat, igazibbat. Életszagút. De mégis szépet, amit kitehetsz a falra vagy albumba rendezhetsz.
Ekkor bukkansz rám, Ágira.
Amikor a kisfiam a pocakomban volt és a születése utáni első hetekben sem készültek rólunk profi képek. Sosem szoktam bánni semmit, de ezeknek a képeknek a fájó hiánya örökre velem fog maradni. Csak az emlékeimben élnek, de rettegek, hogy megkopik egyszer és akkor már nem fogok tudni mibe kapaszkodni. Jó lett volna, ha akkor egy külső szemlélő megörökít minket, megmutatja kívülről, hogyan is élünk, milyen lett frissen családdá válnunk. Hiába vagyok fotós, azok a babaillatú, egybefolyó napok más feladatot adtak akkor.
Ezért fotózom: segítek nektek megőrizni, megmutatni a mosolyokat, a kis hurkákat, az érintéseket, a fényeket, remélem, hogy sikerül apró darab művészetté alakítani a mindennapokat, azt a puszit, amit tegnap is adhattál volna, azt az ölelést, ami holnap is meg fog történni, azt a féltő mozdulatot, amivel két óra múlva újra átöltözteted a babádat.