Oldal kiválasztása

2014 szeptemberében nem sokat tudtam arról, hogy mi fog történni, ha belevágok a fotózásba. Akkor már hosszú évek óta – és hosszú évek kihagyásával – fotózgattam, de igazából ekkor kezdtem komolyan venni.

Egyik este, éppen a nagy útkeresésben (“mindenképpenönállólábonkellállnomésfolytatniavállalkozóéletmódot, demiérdekelmindentúlsokminden”) vetette fel akkor már legalább ötvenedszer édesapám, hogy vágjak bele, kitanít rendesen, az alapokat már tudom, hiszen ebben nőttem fel. Legyek fotós. Érzékem van hozzá (ezt mindenki tudta rajtam kívül), megadja a vállalkozói létet, ami nekem alapfeltétel volt.
Jó, legyen, belevágok.
Másnap reggel egy ismerősöm kiírta a Facebook-oldalára, hogy a második babáját várja, szeretne pocakos képeket, valaki lefényképezné-e. Rögtön írtam is neki, hogy én már legalább  4 órája fotós vagyok, örömmel elvállalom. Viccet félretéve (igazából nem vicc, tényleg valami ilyesmit írtam), megbeszéltük, hogy még tanonc vagyok, de ha neki megfelel, én örömmel gyakorolnék rajta. Pár nap múlva találkoztunk és megtörtént az első családi fotózásom.

Olyan érdekes, hogy egy percig sem volt kérdés, hogy miket és hogyan fogom fotózni őket.
Volt a fejemben pár beállítás, hogy mindenképpen ellenfényes képeket is szeretnék (azért ez elég bátor húzás volt a részemről, mert technikailag nagyon nem könnyű jól megoldani, de hogy nem véletlenül jött ez az igényem akkor, bizonyítja, hogy erről azóta sem szoktam le és azóta is tanulom és gyakorlom, hogy a tökélyre fejlesszem).

A fotózás után alig bírtam hazamenni, olyan fáradt voltam. Napokig szenvedtem (tényleg szenvedés volt minden perce) az utómunkával, nagyjából 4 teljes verzió van a gépemen a különféle stádiumokról, majd egyszer bemutatom ezt is, elég vicces, hogy hogyan retusáltam akkor és hogyan teszem most. De erről szól a tanulás, igaz?

Életem első családi sorozata, 2014. szeptember 20.

De már akkor, azon az első fotózáson eldőlt, hogy miben leszek jó.

  1. Azt mutatni a képeken, ami van és nem azt, ami lehetne

Sokan dolgoznak olyan szemlélettel, legyen az babafotózás, divatfotózás, esküvő vagy portré, ahol a modell csak “kellék” a képen és nem a főszereplő. A főszerelő az a koncepció, amit a fotós kitalál: extrém sminkek, kitekert beállítások, különleges fényhasználat vagy kellékek használata.
Ezt sosem értettem, mert számomra a fényképezés minden másnál erősebben szól egyetlen dologról: arról, ami van. Azt megmutatni, ahogy egy pici újszülött rásimul az apukájára, pelushegyek és szanaszét hagyott cumik között. Ahogy az édesanyja próbálja ringatással vagy cicin elaltatni. Ezt szeretném megmutatni, nem azt, ahogy a háttérben a fotós mindenféle – egyébként nagy ötletes – trükkökkel elaltatja a babát, majd különböző kellékek használatával egy gyönyörű, ámde az én szememben személytelen fotót készít a picurról.

2. A helyszínből kihozni a legjobbat

Ezt a szupererőt is azonnal megkaptam a kamerával együtt, habár két évbe telt, mire erre rájöttem és tudatosítottam magamban. Két évbe telt, mire rájöttem, hogy miután hosszú emaileket váltunk a családjaimmal a lehetséges helyszínekről, mégis néhány méteren belül mozgunk csak. És mivel számomra a figyelem úgyis a családokon és a köztük lévő köteléken van, így a helyszínt csak háttrének használom, de sosem azon van a hangsúly. Más szóval azt is mondhatnám, hogy bárhol képes vagyok megtalálni azt a falfelületet vagy tisztást vagy bokrot, ami tökéletesen kiemeli azt, amit mutatni szeretnék. Ezért tudnak jól működni a beltéri fotózások is: mindegy, milyen az otthonotok, bízzatok bennem, meg fogom találni azokat a helyeket, ahol a legszebb képek születhetnek.

3. Eszközhasználat

Mielőtt belevágtam volna a fotózásba, több a fent leírt rábeszélős alkalmat játszottunk végig édesapámmal. Volt, amikor a kosárkás babafotók riasztottak vissza (“Ez erről szól? Na nem, köszi, soha”), sokszor pedig az a tény, hogy egy fotósnak illik még ott is szakmai újságokat és termékkatalógusokat bújnia, ahová a király is gyalog egyedül jár (kivéve az anyukák, ugye mi pár évig nem egyedül járunk oda sem.) No, engem ez a legkevésbé sem érdekelt, sőt, a mai napig is csak addig érdekel, hogy annyira ismerem a technikai részét, hogy egy általam szükségesnek vélt szakmai színvonalat tudjak hozni. De én azt vallom: egy kép nem attól lesz jó, hogy technikailag tökéletes. Mindegy, mivel készíted. Mert attól lesz jó, attól lesz jó ránézni, és attól fogják azt mondani a családok, ügyfelek, hogy tele van élettel, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy jó képet csak jó géppel és a szabályok merev betartásával tudunk készíteni. Hanem hogy valahogy máshogy látsz. A szíveddel, és nem a gépeddel.
Éppen ezért nincs milliókból felszerelt műtermem, nincs 20 objektívem és 3 vázam. Egy vázam van, amit apukámtól vásároltam kölcsönre. Olyan nekem ez a váz, mint egy öregedő, drága, édes, hűséges kutya, aki tudja, hogy vannak nála sokkal fiatalabb és szuperebb képességekkel ellátott társai, de a szíve hatalmas és tökéletesen kiszolgál (A kiskutyámat Canon 5D MkII-nek hívják, azóta a Canon a IV-es szériát is kihozta. Jobb fotós lennék egy 1.2 millió forintos vázzal? Technikailag biztos jobb képeim lennének. Több szív, több élet lenne a képeimben? Biztos hogy nem.).  Két objektívem van, az egyik egy profi objektív (Canon EF 24-105mm f/4L), na erre mondom, hogy minimális színvonalat tudnia kell, pedig aztán ő sem egy csúcsdarab. A másik egy nagyon olcsó, nagyon régi és semmiképpen sem csúcs objektív (Canon EF 50mm f/1.8). Ennek szegénynek szó szerint a bele is kivan, csak automata fókuszt tud, mert egyszercsak leesett az a gombja, megszereltük (duct tape for president), működik és csodálatos képeket csinálok vele.
Ritkán használok állványokat, de azok is legalább húszéves darabok, a vakujaim sem éppen mai gyerekek.
Tökéletesen kiszolgálnak és ki tudom használni őket még úgy is, ha nem éppen aznap nem hajlandóak jól működni.
Gyerekkorom óta megvan az a képességem, hogy a rendelkezésre álló eszközökből kihozom a legjobbat. Nincs vízszintesbe fordítható százezer forintos Manfrotto állványom, akkor a meglévő állványomat lefektetem egy asztalra, felpolcolom és kész is a szerkezet.

2015. február

4. Fénylátás

Ezt azért nem mondanám szupererőnek, ez minden fotós alapvető képessége kellene, hogy legyen. Szeretem figyelni magamon, hogy fotózás közben mintha valami szuper okosszemüveggé válnék, fényben és árnyékban látom a helyet, látlak benneteket benne, látom a már elkészülő képet. Imádok a fénnyel szemben állni (olyan érdekes volt a személyiségfejlődésem szempontjából is meglátni ennek az átvitt értelmét és annak a fontosságát…), játszani a tükröződésekkel, az árnyékokkal,  keresni a kósza fénysugarakat.

Családi fotózás

2016. augusztus

És neked mi a szupererőd? :)

2017. április

 

Szeretnéd az ehhez hasonló cikkeket megkapni emailen, sok más okossággal, akciókkal, kampányokkal együtt? Iratkozz fel a hírlevélre!