Mikor Saci felkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem Az Ember történeteihez elkészíteni a fotókat, nem is gondolkoztam, hogy igent mondjak-e, olyan biztos voltam benne, hogy nekem azon az ajtón be kell mennem. És milyen jól tettem! Még mindig friss az élmény, de máris milyen sok csodálatos embert ismertem meg, annyi de annyi izgalmas gondolat, annyi érdekes világ, olyan szépséges emberek. Mindig ilyenkor azt kívánom, bárcsak mindenki ott lehetne, bárcsak mindenki részt vehetne ezekben a különleges találkozásokban, érezni az az izgalmas levegőt, hallgatni a különlegesebbnél különlegesebb történeteket. Pedig mindenki azt hiszi ám, hogy az ő története pedig nem is érdekes. Ó pedig mindenki, és mennyire! Köszönöm a lehetőséget, hogy részt vehetek ebben a különleges kezdeményezésben, köszönöm, hogy én is elmondhattam.
“Nem tudok mást mutatni, máshogy írni, máshogy kommunikálni, mint aki én vagyok. Ezt érezhetitek a képeimen. Most sem fogok mást mondani, vagy mutatni…
A tavalyi év erősen térdre kényszerített.
Örülök, hogy megtörtént, örülök, hogy most már kifelé tartva az akkor elkezdődött folyamatokból, tudok írni róla. Tudok írni arról, hogyan borult fel gyakorlatilag egyik óráról a másikra az egész világképem, ugyanis minden, amiről azt hittem, hogy az a normális, megkérdőjeleződött. Hogy voltak olyan napok, amikor csak a fejemre húzott takaró alatt bujdokoltam vagy amikor elsírtam magam az utcán, mert elment a troli az orrom előtt.
Szerencsém volt, mert volt erőm ahhoz, hogy addig járjak, amíg a megfelelő segítőket megtaláltam. Hálás vagyok annak a magam köré épített kis csapatnak, akik szakemberekből, barátokból, a családból álltak és a hónom alá nyúltak a legmélyebb pillanatokban. Hálás vagyok a fotózásnak, mert még ezekben a legmélyebb időszakokban is képes voltam „dolgozni”. Akkor és ott mindig megszűnt minden, én megszűntem létezni, csak a szemem és a szívem dolgozott, a kamera tette a dolgát, ott nem voltam én. Illetve éppen ellenkezőleg: pontosan ott voltam én. A búbánat, a fájdalom, az önmarcangolás, a szorongás alatt végig ott voltam. És amikor a kamera a kezembe kerül, akkor leoldódik minden sallang, akkor nem gondolkozom, csak LÉTEZEM. Csak NÉZEK, csak ÉRZEK. Figyelek, veletek nevetek, veletek mozdulok.
Ez a tapasztalás mutatta meg nekem, hogy ÉN valahol igenis ott vagyok. Túl a magamra pakolt felesleges koloncokon. Túl a kételyeken, a mintákon, a szokásokon. Láttam, hogy én igenis VAGYOK.
Az én csodálatos segítőim kísértek végig ezen, kísérték, ahogy hullámoznak bennem a jobb és a nem jobb időszakok. A megfelelő polcra tettük a tapasztalásokat. Most már értem, zsigerileg, mit jelent az, hogy megkeressem azt, ami nekem jó. Hónapokig nem értettem, miért mondják ezt, hiszen úgy tudtam, hogy én márpedig ezt tudom. Nem tudtam!
Jó Kerekerdőn reggel hatkor egy bögre teával a kezemben állni a ködben, és nem gondolni semmire. Nem akarni megoldani semmit, nem akarni egy fél métert sem arrébb menni.
Jó csak úgy jógázni. Anélkül, hogy görcsösen várnám tőle a gyógyulást vagy bármi mást. Nem várok semmit, csak vagyok. Egyik lélegzet a másik után.
Jó a fiammal beszélgetni.
Jó táncolni.
Jó az az izzadós tenyerű érzés, amikor először meglátom a rólatok készült képeket.
Jó ráfeküdni a világom történéseire. Süttetni az arcom vagy a borongós idővel együtt fordulni befelé és írni. Tervezni, alkotni.
Jó figyelni.
És jó ismerkedni magammal.
(Lassan meg is szeretlek.)
Fotó: gálfisaci
Szöveg: szabóági