Két teljes év. 730 nap. Azt mondják, 10 000 órát kell bármely területen eltöltened, mielőtt valaminek a mesterévé válsz. Ettől én még eszméletlen messze vagyok, de nem sietek, köszönöm, a mostban, az éppen itt-ben pont jól vagyok. Annak minden nehézségével, minden akadállyal, minden úthengerrel, ami időről időre végigmegy rajtam. Ez a 2016-os év nem volt könnyű, azt hiszem, a legtöbbünknek nem (helló, tűzmajom éve, vagy ki vagy, már odébbállhatnál), de mégis azt hiszem: minden okkal történt. Mindenből tudtam tanulni, lassan összeáll a kirakós. Janka barátnőmtől tanultam az idén: ezek a nehézségek csak azért vannak, mert a Sors vagy akárki kóstolgat, próbák ezek, hogy elég erősek vagyunk-e, tényleg itt-e a helyünk. Jelentem: itt vagyok és nem tervezek távozni. :)
Szeretek itt lenni. Köztetek, a tizenszázonezersok család közt, akiket megismerhettem vagy a nagyon közeli jövőben meg fogok ismerni.
Rengeteg tanulás, próbálkozás, gyakorlás, ötletelés. Tapasztalás, utazás. Nevetés, maszatos kezek, földön hempergés. Izgatott várakozások, mielőtt megismerek egy családot. Hogy milyen lesz a közös rezgésünk, amikből a fotók megszülethetnek. Izgatott várakozás, amikor először átnézem a készített családi fotókat. Izzadó tenyér: vajon tetszik-e nektek. Mosolygó lélek, pirulós öröm, amikor érzem a leveleitekből, mennyire szeretitek a képeket (és ezt nem darabszámban mérjük ám! hanem szavakban, apró tettekben).
Sokszor jut eszembe az az indián tanmese, amikor a törzs egy fiatalja eltöri lábát. Mindenki kesereg, a bölcs azt mondja: Majd meglátjuk! Kiderül, hogy háborút kezdenek a szomszédos törzzsel, a fiú a törött lába miatt otthon tud maradni. Öröm ez mindenkinek, de a bölcs erre is azt mondja: Majd meglátjuk! És így szövi még tovább a történetet a mese, történnek látszólagos rossz és látszólagos jó események is, de minden mintha valami következő dolognak a kezdete, oka lenne.
Volt, hogy hónapokig nem volt munkám (ez még az első évben történt). De ha az nincs, nem születik meg a MOMents365 projekt. Abban az időszakban, fél évig, csak portrékat fotóztam. Stúdióban és otthon, a vállalkozó anyuknál is. Szerveztem, közösséget építettem. Hónapokig nem volt egy családi fotózásom sem, de az akkor elkészült portrékból mennyit, de mennyit tanultam! Szakmailag és emberileg is. Mennyi csodálatos embert ismertem meg! Milyen fantasztikus lehetőségek előtt álltam!
Mind, mind apró (vagy éppen hatalmas) lépések voltak, amik idáig, máig elvezettek. És még milyen rengeteg sok tervem van! Egy egész füzet, az én varázslatos kis könyvem telik meg lassan ötletekkel, célokkal, tervekkel, álmokkal. Leírom. Néha már másnap megtörténik, anélkül, hogy tettem volna érte (azért ez mindig nagyon komolyan rémisztő). Néha, csak hónapok múltán, de van, amit január 7-én leírtam és még mindig vár arra a pillanatra, ami az övé, amikor annak a kis csodának éppen meg kell történnie. Tele vagyok amolyan friss szerelmes izgatott várakozással, amikor arra gondolok, hogy milyen sok jó vár még rám.
Amikor arra gondolok, mennyien segítenek az úton. A szüleim, a férjem, a fiam, az egész család kelettől nyugatig, a barátaim: Ági, Petra, Janka, Jutka, Móni, és még milyen sokan egy-egy félmondattal, egy jókor kinyújtott segítő kézzel, egy kedves mosollyal, egy jó szóval (ne higgyétek ám, hogy ezek nem számítanak!)
Két éve átléptem a küszöböt, vakon, tét vagy erőlködés nélkül, kíváncsian. Ahol egy éve voltam, az akkor annyira nem tetszett, fáradt voltam, és hit nélkül, de örülök, hogy úgy volt, mert az a tanulási folyamat erősített meg, ismertetett meg a határaimmal, azzal, hogy mennyi mindenre vagyok képes – főleg, ha jó emberek vannak mellettem.
Most mosolyog a szívem, öröm van bennem. Szeretnék legalább itt vagy még “ittebb” tartani 365 nap múlva, 2017. szeptember 20-án.
“Az élet szép … tenéked magyarázzam?”
