Oldal kiválasztása

Van egy olyan gyakorlat, amit jógatáborokban szoktunk gyakorolni, de más útkereső foglalkozásokon is előfordul gyakran: leülsz valakivel szemben és kb. egy percig vagy még tovább nézel a szemébe. 

Akik először csinálják, előfordul, hogy elkuncogják, aztán jön a sírás, a mindent átható felszabadító érzés: itt ki kell nyitnod magad. Itt meg kell mutatnod mindent, ami te vagy, nem bújhatsz el, nem nézhetsz félre. 

Itt sokszor egy idő után már nem is a másikat látod, hanem magadat, te én vagyok, én te. 

 

A Férfi fotózásakor a legkisebb modellünk négyéves volt. Édes picur a hetykén begombolt ingében és a napszemüvegében. 

És bár olyan kristálytisztán nézett a kamerába, hogy azt hihetnénk: benne még nincs meg az a csúnya hang, amelyik azt mondja nekünk szinte életünk végéig (vagy addig, amíg meg nem barátkozunk vele és el nem kezdjük társként kezelni), hogy de görbe a fogad, ráncos a szemed. 

Pedig már neki, négyévesen is zavarbaejtő volt beülni a kamera elé. Izgult, félt, időt kért, majd egy óriás repülőbe kapaszkodva ült le velem szemben. Milyen szerencse, hogy a fotózások az ötéves fiam szobájában készültek, így kellékkel bővel el voltunk látva: a válogatott kézilabdásunk a mülleres gumilabdával pózolt, Soma a repülőjével, volt, aki egy Maszat-mesekönnyvel. 

Hol veszik el az a képesség, hogy önmagunkat bátran felvállalva úgy tudunk kiállni a kamera elé, hogy ez vagyok én? Pedig mit takargatunk? Miért takargatjuk a ráncainkat, a lelki sebeinket, a kilóinkat? Hiszen az most éppen te vagy, én vagyok, mind így vagyunk. 

Az viszont biztos, hogy lehet, hogy már négyévesen is szorongunk a fényképezőgép előtt, de minél tapasztaltabbak vagyunk, annál inkább rájövünk: 

nincs mit takargatni, vagyok, aki vagyok. Itt vagyok, jelen vagyok, én vagyok. Én vagyok a ráncom, a ferde szemöldököm, én vagyok a plusz kilóim vagy a rakoncátlan hajam.