Egy régi baráttól érkezett az a megtisztelő és izgalmas felkérés, hogy míg Amerikából itthon van, készítsek róla néhány portrét. Portrét fényképezni sosem annyi, hogy találkozunk és kattintgatok. Ott tervezés kell, ott álmodni kell. Bele kell álmodni az alanyt abba a közegbe, ami kiemeli azt, amit róla szeretnénk mutatni. Ahol ő otthonosan érzi magát. Meg kell ismerni. Beszélgetni. Együtt gondolkodni, együtt tervezni. Gergőnek olyan feladatot adtam még a fotózás előtt, hogy bár lassan 20 éve ismerem, küldjön egy listát azokkal a jelzőkkel, ahogy ő most a jelen életszakaszában érzi magát. Így kerültünk Csepelre a mínusz sok fokban játszani, az év majdnem utolsó napján.
Tökéletes lezárása volt az évnek és átvezetés a jövőbe, ahol már az ilyen jellegű fotósorozatok jóval nagyobb teret fognak kapni a munkámban.
A családi fotózásoknál is igyekszem minél többet megtudni előre a családokról, mert csak így lehet olyan bensőséges, intim képeket készíteni, ami számomra a fényképezés fő feladata.
Ez a kép majdnem délben, a nagyon éles, hideg decemberi napsütésben készült a csepeli gyártelepen.
Szeretem G. mosolyát rajta, szeretem, ahogy az árnyékok keretbe teszik őt, ahogy a téglafal textúrája adja a kép mozgalmasságát. Szeretem a fal hibáit, az éles árnyékokat, a teret, a hideget. A feketét és a fehéret.
