Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, izgalmas kísérlet volt a riportsorozaton belül az is, hogy vajon a magukat megnyitni oly kevéssé képes férfiak eljönnének-e beszélgetni és fotózni? Nos, jöttek, jöttek, sőt, amikor a felhívást közzétettük, hogy most már nemcsak ismerősi körben keresünk, hanem szélesre tárjuk a kapuinkat, olyan sokan jelentkeztek, hogy alig győztünk időpontot egyeztetni.
Ugyanakkor a fotózás a legtöbbjüknek nehéz volt. Mit kell csinálni, hová kell nézni, jó-e az ingem, az egyik szemem kisebb. Ezt a mai napig nem értem, miért kényes kérdés férfinak-nőnek egyaránt, hiszen jaj, de bele lehet szeretni két szemöldökbe, ami nem egyforma, egy szempárba, amelyik nem szimmetrikus, egy mosolyba, ami huncutul nem szabályosan húzódik, egy szeplőbe. És azokba a bizonyos lelki sebhelyekbe is.
A minap olvastam egy cikket egy női magazinban, ahol negyvenes, gyermektelen férfiak meséltek arról, hogy milyen nehéz társat (leendő gyermekeik anyját) megtalálni, mert a korban hozzájuk passzoló harmincas nőknek már megvan a maguk puttonya és ez bizony erősen kihat a friss, új kapcsolatokra is.
No itt húzódott magasra (a valószínűleg ferde vagy szabálytan) szemöldököm, hogy ha egy nőnek vannak már lelki sebhelyei, akkor az már idegesítő? De a húszéveseknek még kiforratlan a világképük, az sem jó? Akkor mit is keresünk? Persze, a kérdés nem megválszolható sem ezen a felületen, sem annak a női magazinnak a lapjain, de inkább olvassátok el az eddig megjelent történeteket, hátha nektek is kirajzolódik valami.