Elsősorban családfotós vagyok. Berobbanok, földön fetrengek, rajtam fetrengenek az egyévesek, szaladunk, fogócskázunk, fára mászunk. Közben fényképezek, keresem a fényt, ami élettel telivé tesz egy mindennapi pillanatot, keresem a tekintetet, amikor egy kisbaba rácsodálkozik a világra (pontosabban a nagy és fekete óriási fényképezőgépre), keresem azt az ölelést, amiben benne van az anyuka összes szeretete vagy azt az óvó-szerető, néha kicsit ügyetlen mozdulatot, ahogy apuka egy harisnyát próbál rápasszírozni a kis husi combokra. Hazaviszem az ajándékokat a nagylányoktól, a kölesgolyó-nyomokat a fényképezőn és a ruhámon, a kutyanyálat az arcomon.
Zsizsegünk, huncutkodunk, hangoskodunk, nevetünk. 
Meg vannak a portrék. Amikor csendbe érkezel, maradunk is ebben végig, amikor zavarban vagy még az elején, amikor leülsz a “vallatószékre”. Maradunk csendben akkor is, amikor más meséltél az anyukádról, az első feleségedről, a nőről, akire vársz, a férfiról, aki lenni szeretnél. Az apádról, hogy nem-te-hanem-mindig-valaki-más a munkába menekül, mert otthon túl sok az elvárás, aminek nem lehet megfelelni, a munkahelyen legalább tudod, mi a feladatod.
Mesélsz a nőről, aki kiteljesíti az életed, aki a legszebb és a legjobb társ és anya, mesélsz a másfél éves kislányodról és kisfiadról, akiknél csodálatosabb nincs a világon.
A portrézásnál csend van, mozdulatlanság, megálló idő, egy intim tér. Közel kell lenned, hogy lássalak, hogy lásd a képet. Hogy mesélhess a szavakon túl is a ráncokkal a szemed körül, a fáradt tekinteteddel, ahogy nézel a kamerába, ahogy nézel a világra: ahogy magadat látod.