A MOMents365 fotóprojekt kapcsán írtam ezt a kis szösszenetet, ebből kicsit belekukkanthattok, milyen az élet vállalkozó anyaként… A cikk eredetileg itt jelent meg.
Egy augusztusi vasárnap
05.00
Csörögne az óra. Ha nem lennék fent már jópár perce. Szerencsés természetem van, könnyen ébredek, nem húz az ágy vissza, gyerekként sem voltam hétalvó. De közben eszembe jutnak azok az idők, amikor alkalmazottként dolgoztam még. Tízszer benyomott szundi, lassú kelés, lassú ébredés. A szundi funkció létezéséről abban pillanatban a feledkeztem el, mikor még Barni születése előtt 2 évvel úgy döntöttem, vállalkozó leszek. Másfél perc alatt kiderült, hogy én ebben a munkaformában lubickolok, így tudok kiteljesedni. A biztonság kedvéért elolvastam Robert T. Kiyosaki, a Gazdag Papa könyvét: Mielőtt feladnád az állásodat és megbizonyosodtam: valóban, én vegytiszta vállalkozó típus vagyok, nyilván tudtam azt is (dehogy tudtam…..), hogy ahhoz, hogy sikeres vállalkozó legyek, számtalan képességem és készségem hiányzik még. Így aztán reggelente kipattanok, hívnak a feladatok, amire mindig “ügyelek”, hogy kétszer annyi legyen, mint amennyit idegösszeomlás nélkül el tudnék végezni…(értsétek jól: nem direkt csinálom így, de ha egyszer mindig eszembe jut valami….)
Kávét főzök, reggelizem, közben átpörgetem a Facebookot, de észevettem néhány hete, hogy nagyjából egyetlen zárt csoport bejegyzései érdekelnek, ez annak a tanfolyamnak a csoportja, amin most éppen részt veszek fotó és a fotó mint vállalkozás témakörében. A mézeskenyér félig kilóg a számból, úgy válaszolgatom meg az éjjeli baglyok által küldött üzeneteket, tervezem meg a napomat. Kenyér lassan elfogy, nyitom meg a szerkesztő programokat, retusálok. 7 adag van most előttem, hétszer néhányszáz kép, amit át kell válogatni, választani belőlük, hogy 1-2-5-25-35 kép elkészülhessen.
Csend van és nyugalom. A kisfiam lassan kétéves, 1-2 hónapja nagyjából átalussza az éjszakát és kiszámíthatóan fél 8 körül kel, így a reggelekből kikopott a gyomorgörcs: vajon mennyi időm van még dolgozni, amíg felébred? Hálás vagyok neki ezért, még van nagyjából másfél órám. Előkeresem a listám, mi a legfontosabb, legsürgősebb, bezárul a külvilág, beszippant a számítógép.
07.30-09.30
Barni ébred, matat, van még 5 percem, amíg észreveszi magát a világban, addig befejezem az egyik fotósorozat válogatását, csomagolom a file-okat, küldöm az ügyfélnek. Barni egyre élé
nkebb, nincs mese, menni kell. Öltöztetés, megszabadítom a pelenkától, reggelit adok, közben elmosogatok, elkezdem csinálni az ebédet. Közben rohangálok a lakásban, ami most egy csatatér, a heti 2 alapos és egy gyors takarítás ellenére nincs időm a napi rendrakásra, alig vagyok itthon ebben a két hétben, egymást érik a fotózások és a találkozók. Reggeli után konyhai nagytakarítás, második felvonás. Míg kifől egy adag gnocchi, gyorsan kimosom a székpárnát, ami balesetet szenvedett a reggeli alatt. Míg kiszedem a nudlikat a vízből, írom fejben ezt a bejegyzést. Közben pörögnek a kerekek, nézem a nagy krétatáblát, mi lesz jövő héten… Hétfőn coach-nál indítok, első alkalom, még nincs időm gondolkozni, mit viszek oda magammal fejben. Aztán lesz a héten öt fotózásom, 2 megbeszélés, egy halom adminisztratív munka egy, a MOMents életében a legfontosabb mérföldkő megalapítása, létrehozás érdekében. Sürgős és fontos…Szerencsém van, mert kb. negyedévente, amikor úgy érzem, rámdől a ház, anyukámat meg tudom kérni, felutazik vidékről egy pár napra, hogy Barnival legyen, így nyerek egy csomó extra időt napközben. Általában mire ideér, már végzek mindennel, de ez most nem az a hét lesz…
09.30-11.30
Indulás fotózni. Ahogy körbenézek még itthon a lesötétített szobában, átfut rajtam egy erős vágy: bárcsak ma ebéd után leülhetnék egyedül a sötétben egy filmet megnézni, kávéval, sütikével, belefeledkezve valaki más életébe… Erre az elmúlt egy évben egyszer bírtam rávenni magam, a MOMents debütálása előtti napon. Nem panaszkodom, egyedül az én döntésem lenne, hogy alvásidőben filmet nézzek a retusálás, szervezés, emailezgetés, tervezés, (üzleti) építkezés helyett. Erre mondjuk mi, MOMentses anyukák, hogy sokkal rosszabb főnökei vagyunk saját magunknak, mint ha valaki másnak dolgoznánk. De hívnak az ötletek, a tervek, hív az a jóleső borzongás, bizsergés, hogy most valami jó dolgot hozok létre, hogy a jövőn dolgozom, mikor az agiszabo.hu-t és a MOMentset építem, tervezem.
Ellenőrzöm a felszerelést (pár hete ki sem pakolok, állandó készenlétben áll…), férjem, fiam elszállítanak a helyszínre. Fellélegzem, szép, lassú, nyugis fotózás, beszélgetés Eszternél, sokat kapok megint. Szívom magamba a multis tapasztalatokat, most nagyon jól jönnek a projekt menedzselésében.
11.30-19.00
Megebédeltetem a fiúkat, utána, mint a hét többi napján: Barni altatás, aztán egy és negyed órányi munka következne. Hétfőtől vasárnapig. De ma más, a férjem felvetette, ugorjunk le Szolnokra a másik nagymamáékhoz. Normális esetben sikítófrászt kapnék az ötlettől, nekem dolgoznom kell, nem érek rá strandolni, de hagyom, menjünk, érzem, kell most nekem is ez, nemcsak Barninak. Strandolunk, családozunk, már az az öt perc is pihenés, mikor anyósom felügyeli Barni vízi mulatozását. Tudok így két szót váltani a sógornőmmel, jólesnek ezek az alkalmak.
19.00-21.00
Vacsora, fürdés, altatás. A déli kimaradt munkaidőt ma éjjel bepótolhatom, a férjemnek el kell mennie kivételesen dolgozni, így altatás után a pihenős, zabálós filmnézés helyett a gépnél görnyedek.
21.00-05.00
Este 20.30 táján érzem, hogy kezdek elég komolyan rágörcsölni a mai nap végére, szeretnék (nem, nem szeretnék, de kell) magamra szánni tíz percet a fürdőszobában. Hetek óta tervezem a pedikűröst is, de este 9 tájban lemondtam erről, nem lesz erre esélyem a jövő héten sem. Pedikűrözés helyett kapkodva bekapott vacsora, mert Barni vacsorája alatt nem értem rá leülni mellé (többnyire együtt ebédelünk és vacsorázunk, de vannak ilyen napok is). Szépítkezés (khm…) helyett ülök ide, másfél hete nem tanultam tovább a tanfolyamomat, végre egy órácskát tudom nézni a videókat. “Remek” ötlet volt, olyan negyvennyolc sorral dobta meg a to-do listámat. Ötletek, ötletek, tervek, must-have feladatok. Szerencsére a szervezetem okosabb, legyűr, menni kell aludni.
Másnap 4.46-kor kipattan a szemem, az alvással készen vagyok, indulhat a nap. Kávé, reggeli szájból kilógó mézeskenyérrel, most blogot írok.
Normális heteken hétfőn gyorsan kitakarítok, aztán Barni-idő, munka-idő egy órában, 3-tól 9-ig megint Barni-idő és ez így folytatódik hétfőtől péntekig, szombaton és/vagy vasárnap néha kapok 1-1,5 órát, amíg a férjem elviszi Barnit valamerre, ekkor szánok magamra időt: torna, jóga, mihez van jobban kedvem (…vagy takarítok, főzök, dolgozom, intézek…). Ez ideális esetben heti egy-két óra magánidő, mert az sem mindig jön össze. Néha hétköznap lopok magamnak 20 perc tornát, mert nagyon kell a mozgás, Barni már érti, hogy ez nekem fontos, ilyenkor valami csoda folytán magában eljátszik. (Nem, mert jön ugrálni rajtam – “Segítesz” -mondja és húzogatja a lábam…) De ezek most nem normális hetek. Űzött vadnak érzem magam, több terület folyton komoly károkat szenved, vagy a lakás vagy az étkezésünk vagy a Barnival közös időnk, de legelőször mindig az én-idő. Van még mit tanulnom, de azt azért érzem, folyamatosan fejlődöm ebben is. Néha, jobb pillanataimban egészen jó rátekinteni mindenre, ilyenkor néha azt érzem, kézben tartok mindent. Aztán persze öt perc múlva jön egy telefon, újratervezés, kitör a frász, omlik minden, az űzött vad színre lép. Ami viszont az egész történetben a legfontosabb, hogy életemben először talán igazán élvezem ezt. Egyre erősebb a hitem, hogy képes vagyok megcsinálni. Bármi is legyen az. Attól még nagyon messze vagyok, hogy azt mondjam: jól is csinálom, jó vagyok, elég vagyok, elég jó vagyok. Messze van ez még, de már az ide vezető útra ráléptem, már sokat haladtam előre. (De ezt itt most abba is hagyom, mert különben nem lesz mit írnom majd a saját történetemhez…:)
A bejegyzéshez csatolt képek mobiltelefonnal készült illusztrációk:)